Ma már nem is azon kellene vitázni, hogy megmarad-e a nyomtatott sajtó, vagy hogy olvassák-e még az emberek a régimódi sajtótermékeket. Arról valószínűleg érdemesebb beszélni, mik lehetnek azok a változások a gyakorlatban és elméletben, amik  médiafogyasztási szokásainkra biztosan hatni fognak. A web egyre többet tud rólunk, az egyedi felhasználóról. Ezek az információdarabok pedig, mint macskakövek az utcát, alkothatják és alkotják már ma is az utat a közeljövő online médiumaihoz.

A számtalan virtuális ujjlenyomat, amit az interneten eltöltött idő alatt hagyunk magunk után, alapját képezheti annak a változásnak, ami az internetes olvasási és a tájékozódási módokat fogja érinteni. Néhány információt, mint pl.: éppen hol vagyunk, hol töltjük napunk nagy részét, vagy mire kerestünk rá a múltban, a Google már most is tudja, de a lehetőségek sokkal többet ígérnek.
Híreket szeretnék olvasni, kezdek mondjuk az indexen vagy a nol.hu-n. Számos alkalommal jártam már e portálokon, így volt idő kitapasztalni, mire kattintok rendszeresen, érdeklődő kattintásaimból már néhány hét alatt mintát lehet rajzolni. Ez pedig lehetővé teszi, hogy mint egyedi olvasó, egyedi tartalmat lássak: a hírportál fontos hírei már a számomra fontos hírekkel egyeznek meg. Aztán ha akarom, egy kattintással átválthatok és megnézhetem, az újság szerkesztői hogy állították össze a hírek sorrendjét.
Nyugodtan tehetünk egy lépést még előrébb: nem ez folyik már ma is azoknál, akik a Facebook falat médiafogyasztásra használják? A tudatos médiafogyasztó önmagának állítja be: mely orgánumok érjék el őt a falon cikkeikkel. Az ismerőseink pedig a saját szerkesztőinkké válnak: ők postolnak, ők ajánlanak, tehát ők állítják össze a közösségi médiumunkat. Ez persze félmegoldás, nem csak engedélyezni kell, hanem ami még fontosabb, tiltani is. Igazán csak akkor áll össze az egyedi médium, ha letiltjuk a falról azokat, akik rendszeresen irreleváns tartalommal bombáznak, ezzel megtisztítjuk a felénk áramló információlavinát. Jay Rosen, médiakritikus és a New York-i Egyetem professzora mondta nagyon idevágóan, hogy “Olyan nincs, hogy túl sok információ. Csak olyan van, hogy nem megfelelő szűrés.” (“There’s no such thing as information overload, there’s only filter failure.”)
Egy kis kitérő: ehhez tudni kellene használni az eszközt. Ez, körbenézve ma a felhasználók között nem látszik megvalósulni, sőt majdnemhogy utópisztikusnak tűnik. Bár az igények talán már a felszínen kezdenek megmutakozni. Ezt mutatja ez a videó (http://www.youtube.com/watch?v=1sFIP-KAnTI&feature=player_embedded) is, melyben egy középiskolai beadandó munka keretében ugyan, de arról van szó, hogy mi az a „15 dolog, amit utálok a Facebook-ban”. Nem utálni kellene, hanem eldönteni, mire akarjuk használni az oldalt és ennek megfelelően alkalmazásokat tiltani, bizonyos emberektől meghívót tiltani, és a többi: használni és kihasználni az adott lehetőségeket.

Amit senki nem látszik feszegetni, az az, hogy a Facebook – és a jövőben a hozzá hasonló – online felületek használatához érett, „felnőtt” netpolgárokra lenne szükség, akik tudnak mit kezdeni a rájuk bízott roppant szabadsággal. Ma már nem mondja meg senki, mit kell fogyassz, hanem tisztában kell légy az igényeiddel, és a szerint kell alakítanod a – egyre inkább perszonalizálható – webes felületeidet. Amíg ez nem megy, amíg nem vagyunk képesek megítélni, mi szemét és mi értékes ismeret, addig mindig lesz valami, hol megfogalmazott, hol valami homályos ellenszenv a közösségi médiával kapcsolatban, ami meg sosem fog tudni kilépni a laikus „online játszótér” szerepéből.